A kötődéselmélet mindinkább teret hódít mindannak átfogó magyarázataként, hogy miért élnek és szeretnek épp úgy az emberek, ahogyan teszik. Saját egyéni kötődési stílusunk valóságos térképe kapcsolatteremtési stratégiánknak. Minden egyes ember kötődési sémái sajátosan csak rá jellemzők, magyarán mindnyájunknak megvannak a magunk domináns kapcsolatteremtési és viszonyulási mintázataink, melyek életünk igen korai szakaszában bevésődnek.
Mivel szeretnénk mélyebben megérteni az anyaéhséget, vessünk egy behatóbb pillantást az édesanya védőszárnyai alatt eltöltött formatív hónapokra, amikor úgymond „megtanulunk” kötődni.
Dr. Dan Siegel író, pszichiáter, valamint az Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i Tagozata (UCLA) Emberi Fejlődés Központjának (Center for Human Development) igazgatója klinikai perspektívát kínál: „A kötődés megalapoz egy interperszonális kapcsolatot, mely segít az éretlen [gyermeki] agynak kiaknázni a szülő érett funkcióit, hogy rendszerbe szervezze a saját folyamatait.” Tehát a megbízható, gondoskodó és védelmező felnőtt híján a korai kötődési leckék könnyen bizonytalanságba torkollhatnak. Az „anyaéhség” kifejezés híven leírja, milyennek éli meg az egyén a bizonytalan kötődést, és mi történik, amikor az anyai gondoskodás alapelemei hiányoznak. Ha tisztába jövünk a bizonytalan kötődés mögöttes okával, máris megindultunk a gyógyulás útján, és megnöveltük a valószínűségét, hogy a későbbiekben biztos kötődést tudunk majd kialakítani.
Kötődéselmélet
A kötődéselmélet a 2. világháború után született meg, amikor John Bowlby brit pszichiáter és pszichoanalitikus, aki árvaházakban állt alkalmazásban, munkája során megfigyelte, hogy jóllehet az árva gyermekek megkapják a szükséges táplálékot, a fedelet a fejük fölé, sőt a kielégítő orvosi ellátást is, mégsem fejlődnek az elvárható módon.
Kutatási eredményeik alapján, melyeket azóta számos alkalommal ellenőriztek a világ különböző tájain, kibontakozott a kötődéselmélet, ami visszavezet minket egy alapvető igazsághoz: az emberi csecsemők alkatukból fakadóan az anyagi gondviseléstől függenek. A kisbabákba bele van programozva a kötődés; a biológiai ösztöneik mind arra sarkallják őket, hogy az elsődleges gondviselőjük testközelében cseperedjenek. Ha a csecsemő vagy kisgyermek nem fejlődik megfelelően, az korántsem mindig azt jelenti, hogy vele van a baj – számos esetben inkább azt jelzi, hogy a gondoskodó környezetben hibádzik valami.
Az anya és kisbabája között lejátszódó békés, harmonikus interakciók stimulálják a csecsemő agyának jutalomközpontját, aktiválják a dopamin, szerotonin és egyéb jó közérzetet előidéző neurotranszmitterek termelődését. Minél több babusgatásban részesül a csecsemő, annál fogékonyabbá válik az agya a szeretetre és más örömteli érzésekre, ahogy növekszik. Életének első tizennyolc hónapjában gyorsan fejlődő érzékszervi neuronjai csendben „tanulnak” az anya fogékony közelségében.
Az odaadó anyai gondoskodás meggyorsítja az egészséges agy kifejlődését. Márpedig az egészséges agy a jövendő józan és észszerű gondolkodásunk, valamint abbéli képességünk központja, hogy értelmezni tudjuk embertársaink jelzéseit, és beleéljük magunkat érzésvilágukba.
A kötődés elsajátítása
A gyengéd érintések és biztonságot sugalló hangok primitív megtapasztalásai implicit emlékekként raktározódnak a testünkben. Az implicit, avagy testalapú memória a környező világról és a családtagjainkról szerzett információk eltárolásának elsődleges módja, melyet azelőtt alkalmazunk, hogy az explicit, avagy tudatos memória elérhetővé válna számunkra.
Az explicit memóriánknak köszönhetően vagyunk képesek felidézni, hogy mi történt velünk tegnap, az elmúlt évben vagy előző éjjel. Az implicit memóriánkról szerzett behatóbb ismereteinket Peter Graf és Daniel L. Schacter pszichológusoknak köszönhetjük, akiknek kutatási eredményei megvilágították, hogyan és miért reagálunk időnként olyan korai élményekre, melyekről nem is őrzünk tudatos emlékeket. Csecsemőkori tapasztalataink történetét maguk a sejtjeink tárolják, tekintet nélkül arra, hogy milyen hosszú idő telt el azóta.
Már csecsemőkorunkban rögzítünk bizonyos érzeteket a környezetünkből (amilyen a biztonság, a hovatartozás, az öröm vagy a stressz) az implicit memóriánkban. Emlékezetünk eme aspektusa veleszületett intelligenciánk egy primitív része, mely a biztonság és a szeretet leckéit vési belénk, mielőtt az agyunk magasabb szintű kérgi területei kifejlődnének, és segítenének nekünk megérteni a valóságot.
A terhesség utolsó trimeszterétől a baba második életévének végéig az agy mérete megkétszereződik. A rohamos fejlődés e korszakában a csecsemő agyának érzelmi szabályozása az elsődleges gondviselőjének agyműködésétől függ – magyarán, csakis az anya képes elérni, hogy a gyermek biztonságban érezze magát, szorongása csillapodjon, és bizalommal viszonyuljon az emberi kapcsolatteremtéshez. A gyermek még nem tud önállóan „gondolkodni”. Más szóval, a gondviselőnek kell tolmácsolnia a szeretetet a gyengéd érintések, kedves hangok és a következetesen ismétlődő cselekvések babanyelvére.
Mivel a kutatási eredmények egyértelműsítik, hogy a kicsik képtelenek a nagyobb gyermekekhez vagy a felnőttekhez hasonlóan gondolkodni, igazán sajnálatos, milyen sok félretájékoztatott gyermeknevelési tanácsadó oktatja ki a szülőket arra, hogy a kisbabák igenis viselkedhetnek manipulatívan. Holott az érzelmi manipuláció egy magasabb rendű gondolkodási folyamat eredménye, mely még évekig kívül esik a kisgyermekek képességeinek határain. A sírás vagy a hiszti nem a gondviselő manipulálására tett kísérletek, csupán a frusztráció jelei és segélykérések.
A fejlődő babák nem képesek önállóan szabályozni az érzelmeiket – e képességgel a szülői gondoskodás ajándékozza meg őket. Lényegében kijelenthetjük, hogy a csecsemők mintegy közös agyon osztoznak édesanyjukkal, miközben arra várnak, hogy a logikát és észszerű gondolkodást vezérlő kognitív agyterületeik kifejlődjenek. Az anya vagy más elsődleges gondviselő testi közelsége és a vele folytatott fogékony interakciók támogatják azokat a biológiai folyamatokat, melyek lehetővé teszik az agy optimális fejlődését. Ha az agyféltekék harmonikusan működnek együtt, könnyebbé válik a tanulás és az érzelmek szabályozása. Mindkét képesség teljes egészében a korai szülői gondoskodásra és oltalmazásra épül, ami annyit jelent, hogy lényegében az édesanyák építik fel gyermekük agyát. Fiatal anyukaként én magam sem voltam képes felmérni az anyai szerep példátlan jelentőségét.
A szeretet nem elég
A szeretet önmagában kevés a biztonságos kötődés kialakításához. A közös DNS pedig korántsem garancia arra, hogy a gyermek szeretve érzi magát. A ráhangolódás az az eszköz, mellyel szeretetünket babanyelvre fordíthatjuk le. Egyénként ami azt illeti, életkorra való tekintet nélkül mindnyájan a ráhangolódás révén tolmácsoljuk szeretetünket. Osztatlan figyelmet szentelünk szeretteinknek – vagy legalábbis megpróbálkozunk vele. Sokaknak persze meggyűlik a baja a ráhangolódással, hiszen ez korántsem ösztönös képességünk. Ha gyermekkorunkban nem neveltek rá minket, alkalmasint csak külső segítséggel leszünk képesek megtanulni, miként hangolódjunk rá a hozzánk közel álló személyekre.
Ezzel magyarázható Az öt szeretetnyelv című könyv egetverő sikere. Gary Chapman e művében felnőtt olvasóit tanítja meg, miként fejezhetik ki szeretetüket oly módon, hogy azt a párjuk biztosan megértse. Chapman kifejti, hogy korántsem elég, ha az ember „szerelmes” a másikba. Ezt az érzést olyan nyelven kell tolmácsolnunk a partnerünknek, amit bizonyosan felfog. Mivel ez a felnőttekre is igaz, még fokozottabban érvényes a csecsemőkre és kisgyermekekre, akik képtelenek értelmezni a felnőttek viselkedésformáit.
Biztonságos kötődés
Minden édesanya számos hibát követ el a gyermeke gondozásában. Ám amikor karjukba veszik és ringatják a csecsemőt, vagy akár bocsánatot kérnek tőle, a ráhangolódott anyák jóváteszik ezeket a természetes botlásokat. Az ilyen apró kiengesztelésekkel az édesanya helyreállítja harmonikus kapcsolatát a gyermekkel, miután túl sokáig volt távol tőle, vagy épp egy érzelemkitörés során felemelte a hangját. A természet nem követel tőlünk tökéletességet. Ahogyan a gyermekeink sem. A biztonságos kötődés az anya és kisbabája közötti következetes és szeretetteljes érintkezés eredményeként alakul ki, elplántálva a gyermekben azt a meggyőződést, miszerint az emberi kapcsolatok enyhítik az élet fájdalmait. Ezek a korai kapcsolatkezelési leckék megerősítik a fejlődő agy ama rendszereit, melyek a gyermek későbbi lelki egészségét és boldogságát szavatolják, és lehetővé teszik a biztonságos kötődést.
Bizonytalan kötődés
Ama gyermekekben azonban, akik kiskorukban híját látták az anyai gondoskodásnak, sok belső feszültség gyülemlik fel. A bizonytalanul kötődő gyermekek olyan felnőttekké cseperednek, akiknek az egész idegrendszere másként fejlődött ki, mint biztonságos kötődési típusú társaiké. Ahogyan testi fejlődésük előrehalad, egyre jobban lemaradnak érzelmi érettség tekintetében. A bizonytalan kötődés gyakorta vezet szorongásos tünetek kialakulásához. Bajosan képesek megbízni másokban, és gyakran figyelem-összpontosítási zavarokkal küzdenek. Mire ezek a gyerekek az általános iskola felső tagozatába kerülnek, bizonytalan kötődési stílusuk következtében a depresszió, a határozatlanság, a halogatás, a társadalmi elszigetelődés, az étkezési zavarok vagy bizonyos függő viselkedésformák jelei mutatkozhatnak rajtuk.
Elutasító-elkerülő kötődés
Az elkerülő kötődési stílusú gyermekek már igen kicsiny korukban megtanulják elzárni mások elől az érzéseiket. A legtöbben óvintézkedésként határozott érzelmi távolságot tartanak embertársaiktól – így óvják magukat az elutasítástól és a fojtogató emócióktól. Az elkerülő kötődésű nők felnőttként rendszerint mereven gondolkodnak, ha érzéseik vagy érzelmeik megvitatására kerül a sor, megrettennek, és visszahúzódnak a csigaházukba. Ezt a kötődési stílust gyakran elutasító-elkerülőnek is nevezik, mert ha valaki túlságosan sokáig elrekesztette az érzéseit, az bajosan képes őszintén viszonyulni mások érzelmi állapotához.
Szorongó kötődés
Az elkerülő stratégiát követő nőktől eltérően a szorongó kötődési stílust alkalmazó társaik tisztában vannak vele, hogy valami alapvető baj van a kapcsolati mintázataikkal. Ők jellemzően szégyenkeznek az érzelmi szükségleteik miatt. Ha a kultúra lebecsüli a kapcsolatok és a kötődés értékét, a szorongóan kötődő nőt gyakran követelőzőnek, érzelmileg függőnek vagy épp levakarhatatlannak bélyegzik, amikor megpróbál kapcsolatot kialakítani másokkal. Tény és való egyébként, hogy ezeknek a nőknek az emésztő közelségvágyát bajos kielégíteni.
Mindazonáltal a jelenség korántsem kóros; egyszerűen csak az anyaéhség egy megnyilvánulási formájától van szó. A szorongó kötődés akkor alakul ki, ha az anya nem hangolódik rá lányára kiszámítható módon. Általában azoknak az édesanyáknak a lánygyermekei alkalmazzák ezt a kötődési stratégiát, akik nehezen képesek kimutatni a ragaszkodásukat, vagy akiknél gyakoriak a minden kiváltó ok nélküli, szeszélyes hangulatváltozások. A túlságosan merev vagy perfekcionista anyák lányainál is sűrűn megfigyelhetjük a szorongó kötődést.
