A világon kétféle ember létezik: azok, akik rendelkeztek Énérzékkel, de elvesztették, és azok, akik sosem értették vagy élték meg az igazi Énjüket. Nehéz lehet megállapítani, hogy melyik kategóriába tartozunk, és végső soron lényegtelen is. Ha egyszer el vagyunk veszve, ugyanolyannak érezzük a kényelmetlenséget és a következményeket. Mindkét esetben nehéz lesz szembenéznünk a veszteségünkkel, és visszafejtenünk az eredetét;
Mikor, hogyan és miért történt? A megvalósítás – az Énünk egységesítése – nem pusztán a múltban való kutakodásból ered, hanem e visszatekintés azt is lehetővé teszi számunkra, hogy általa nézőpontot, együttérzést és értelmes tanulságokat nyerjünk, amelyek segíthetnek alakítani a jövőnket.
Egy ponton fel kell nyitnunk a szemünket, hogy lássuk, mi történt velünk, és be kell ismernünk önmagunknak mindazt, amit tettünk. A tudatosság ritkán olyasmi, amibe csak úgy belebotolhatnánk. Ha az énvesztésünk mélyére akarunk látni, megfontoltnak és elszántnak kell lennünk, miközben feltárjuk, és szembenézünk azokkal az élményekkel, amelyek kiváltották bennünk, valamint azokkal a tetteinkkel, amelyek állandósították ezt a helyzetet, és csapdába ejtettek minket.
Az énvesztés okai
Habár a felelősség témája kikerülhetetlennek tűnik, amikor énvesztésről van szó, szeretném igazolni azt az állítást, miszerint az énvesztésnek mindig van valami oka, kiváltója, előidézője. Senki sem ébred csak úgy egy napon arra, hogy feladja az Énjét. Nos, legalábbis nem szándékosan. Függetlenül attól, hogy ez esetleg egy olyan akadály, amely elsősorban abban gátol bennünket, hogy ténylegesen beazonosítsuk és megéljük az autentikus
Énünket, vagy valami olyasmi, ami idővel megszakította vagy erodálta a vele való kapcsolódásunkat, a klinikai munkám során a következő három leggyakoribb okát találtam az énvesztésnek:
1. Életformáló események
2. Viselkedési és családi minták
3. Önfeladás a kapcsolatokban
Életformáló események
Bizonyos események módosítják az Énünkkel való kapcsolatunkat, mert gátat vagy akadályt jelentenek annak megértésében és megvalósításában, hogy kik is vagyunk. Az ilyen életformáló eseményeket követően a következő három dolog egyike gyakran előfordul:
1. Azonosulni kezdünk a fájdalommal/eseménnyel.
2. Küzdünk, hogy összeegyeztessük azt, aki az esemény előtt voltunk azzal, akik most vagyunk.
3. A mentális egészségünkkel kapcsolatos nehézségeket élünk át, amelyek miatt kevésbé érezzük az önmagunkkal való kapcsolódást, vagy épp szégyelljük magunkat. Nem létezik szigorú szabály arra vonatkozóan, milyenek is ezek az események. Két ember pontosan ugyanazt élheti át, mégis másképp hathat rájuk.
Önfeladásunk olykor szélsőséges formákat is ölthet, amikor hajlandók vagyunk olyasmit is megtenni, amivel önmagunkat bántjuk azért, hogy mások kedvében járjunk, vagy hogy téves próbálkozást tegyünk arra, hogy valakit „megtartsunk”. Sokan félünk attól, hogy egyedül maradunk, és bármit hajlandók vagyunk feláldozni azért, hogy ne kelljen szembenéznünk a magánnyal. Mégis abbeli erőfeszítésünkben, hogy valaki mást birtokoljunk, elveszítjük az Énünk feletti uralmat.
André Gide, Nobeldíjas francia író szerint: „Mindenki fél, hogy magányossá válik; és aztán nem válik semmivé sem.”
Az önfeladás eltereli a fókuszt az Énünkről, és arra késztet bennünket, hogy a motivációnkat azon kívül találjuk meg, akik vagyunk. Ez az átmenet gyakran fokozatos, és korántsem tudatos. Lehet, hogy az egész csupán egy apró cselekedettel kezdődik, például igent mondunk valamire, holott valójában nemet szeretnénk, mindazonáltal gyorsan átalakulhat olyan különböző személyekre és helyzetekre adott reakciókká, amelyeket mások várnak el tőlünk ahelyett, hogy a saját szükségleteinkkel összhangban reagálnánk ezekre. Cselekedeteink határozzák meg, hogy kivé válunk, és ezzel egyidejűleg ezek azok, amik az (autentikus vagy inautentikus) Énünkkel fennálló jelenlegi kapcsolódásunkról is tájékoztatnak bennünket.
Az autentikusság mindenekelőtt rólunk szól. Mégis sokan úgy gondoljuk, hogy másokról. Mivel pedig úgy hisszük, hogy másokról szól, gyakran hajlandók vagyunk fel is áldozni másokért. A magánpraxisomban és a kutatásaim során megfigyeltem, hogy az önfeladás leggyakrabban a romantikus kapcsolatokban fordul elő (bár a családi kapcsolatok szorosan utánuk következnek).
Valahogy így:
• Olyanná változol, amilyenné a partnered szeretné.
• Tagadod a kapcsolati problémáidat (még akkor is, ha fájdalmat okoznak neked).
• Lecsendesíted a hangod/intuíciód (mert veszélyeztetné a kapcsolatodat).
• Nem kívánt intimitásban veszel részt (hogy a partnered kedvében járj).
• Belenyugodsz, hogy kevesebbet kapsz, mint amennyit érdemelsz.
• Megalkudsz a hitedben és az értékeidben.
• Olyasmiért kérsz bocsánatot, ami nem a te hibád.
• Nem adsz hangot a szükségleteidnek.
• Áthágod a saját határaidat azért, hogy boldoggá tedd a partnered.
• Hazudsz a békesség megőrzése érdekében.
• Összehúzod magad azért, hogy mások jobban érezzék magukat.
• Feláldozod az autonómiádat.
• Olyasmit teszel, ami tiszteletlen vagy megalázó az Éneddel szemben.
• Habozol kiállni az Énedért.
• Arra összpontosítasz, hogy a sajátod helyett mások szükségleteit elégítsd ki.
• Nem értékeled az önmagaddal való kapcsolatodat, és nem fektetsz bele kellőképpen (mert az idődet és az energiádat inkább „nekik” adod).
Az önfeladás az inautentikusság egy formája. Fontos, hogy feltegyük magunknak a kérdést: „Milyen érzés – vagyis mit érzek –, amikor olyasmit teszek, ami mögé nem igazán tudok odaállni?” Más szóval milyen érzés, amikor belegyezünk abba, hogy olyasmit tegyünk, ami nem áll velünk összhangban, vagy amit csak „az így helyes” érzése vagy a fennkölt erkölcsi alap miatt vagyunk kénytelenek megtenni?
Gyakran érezzük a következőt:**
• Irányítva vagyunk ahelyett, hogy mi irányítanánk (és egy „idegen” hatalomnak vagyunk alávetve)
• A jelenlét hiányát az adott pillanatban
• Ürességet
• Időveszteséget
• Az Énünkkel való kapcsolódás hiányát ezen cselekedetek során
Szerepjáték: Miként veszünk részt a saját énvesztésünkben?
Ahhoz, hogy szembenézhessünk a veszteségünkkel, azonosíthassuk annak okát, és feltárhassuk a benne játszott szerepünket, összesen három előfeltételnek kell teljesülnie:
1. Éntudatosság. Az éntudatosság az a képességünk, amellyel láthatjuk az Énünket, valamint megérthetjük, hogyan működünk a világban, mindezt többnyire önvizsgálaton és reflexión keresztül. Az éntudatosság megköveteli érzelmeink, gondolataink és viselkedésünk állandó megfigyelését, hogy tudatosítsuk magunkban, hogyan tapasztaljuk az életünket, a kapcsolatainkat és az Énünket.
Az éntudatosság lehetővé teszi, hogy találkozzunk a saját egyéniségünkkel és autentikusságunkkal. Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy a tudatosság nem korlátozódik kizárólag a jó elismerésére; magában foglalja, a hibáinkkal, a hiányosságainkkal és a nehézségeinkkel való szembenézést is. Irvin D. Yalom – neves amerikai egzisztenciális pszichiáter – azt állítja, hogy a „kétségbeesés az az ár, amit az ember a tudatosságért fizet. Nézzünk az élet mélyére, és mindig a kétségbeesés lesz az, amire rátalálunk”. Miért? Mert a létezés mindig kétségbeeséssel jár, és a tudatosság mindig ezt a kétségbeesést hozza napvilágra.
Ez az oka annak, hogy oly sokan élünk tagadásban és szándékos tudatlanságban – el akarjuk kerülni, hogy nyomorúságot és fájdalmat érezzünk. És ez az oka annak, hogy oly sokan nem tudunk arról, hogy elvesztünk, és ezért vagyunk vakok a saját kellemetlen helyzetünkben játszott szerepünkre.
2. Őszinteség. Csak akkor lehetséges találkoznunk önmagunkkal, ha őszinték vagyunk azzal kapcsolatban, amit megfigyelünk és tapasztalunk. Gyakorolnunk kell, hogy őszinték legyünk azt illetően, hogy mit és kit látunk. Meg kell tanulnunk őszintének lenni nemcsak önmagunkkal szemben, hanem önmagunkról is. Az őszinteség megköveteli, hogy gyakoroljuk az igazsággal való szembenézést, még akkor is, ha az kellemetlenséget jelent számunkra. Fel kell hagynunk azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem bántanának minket azok a dolgok, amelyek nagyon is bántanak bennünket. Fel kell hagynunk azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem akarnánk azt, amit nagyon is akarunk.
Fel kell hagynunk azzal, hogy úgy teszünk, mintha a cselekedeteinknek nem lennének következményei. Fel kell hagynunk azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne felelősségünk az életünkkel kapcsolatban. Fel kell hagynunk azzal, hogy úgy teszünk, mintha nem állna szabadságunkban választanunk (függetlenül attól, hogy nagy vagy kis döntésekről van-e szó). Abba kell hagynunk a színlelést, és gyakorolnunk kell az őszinteséget.
3. Biztonság. „Az igazi kérdés ez: Mennyit bírok el az igazságból?” Yalom itt egy érdekes pontra tapintott rá. Az őszinteség terhét csak választás útján lehet cipelni. Amennyiben nem választjuk az igazságot, nyomasztóvá, felemésztővé vagy akár pusztítóvá is válhat – olyasmivé, amit nem leszünk képesek elviselni. Elég biztonságban kell éreznünk magunkat ahhoz, hogy „elviselhessük” az igazságot, vagy hogy együtt élhessünk vele. Ha nehézséget jelent számunkra az őszinteség, nem az a fontos, hogy áttörjük a tagadásunk falát; sokkal inkább az, hogy rátaláljunk arra, miként javíthatunk a biztonságérzetünkön.
Amikor nem érezzük biztonságban magunkat az Énünkben, gyakran érezzük úgy, hogy mindent és mindenkit az irányításunk alá kell vonnunk pusztán azért, hogy kordában tudjuk tartani az észlelt fenyegetéseket. A terapeutámra hagyatkoztam, hogy stabilizáljon, és megvédjen a saját fájdalmas gondolataimtól. Szükségem volt rá mindaddig, míg végül meg nem lett az Énem; amíg eléggé bízni nem kezdtem az Énemben ahhoz, hogy ne omoljak össze a valóságommal való szembenézéstől. Eltartott egy darabig, míg elsajátítottam a megadás művészetét, amelyet abban a felismerésben leltem, hogy a megadás és az irányítás teljes feladása közötti finom határ maga a biztonság.
Ez nem ok – és nem kifogás – az igazság elkerülésére. Az Énünkkel való szembenézés elmulasztása ugyanilyen fájdalmas következményekkel járhat. De ha nem az elkerülés a válasz, akkor mégis mi? A türelem. Klinikusi munkám során észrevettem, hogy az idő múlásával a kliensek az igazság egyre nagyobb szeletét hajlandók elfogadni. A hajlandóságuk szintje közvetlenül megfeleltethető az önmagukkal szembeni intimitásuk, biztonságuk és bizalmuk szintjének.
