Sohasem rezonáltam azzal az elmélettel, hogy kényelmetlenül kell élnünk ahhoz, hogy elérjük az álmainkat. Ennek az az oka, hogy az elmúlt két évtizedet azzal töltöttem, hogy megfigyeljem a kényelem és a siker közötti kapcsolatot.
Alapvetően kétféle sikeres embert különböztethetünk meg:
1. Boldog és sikeres emberek, akik gyarapodnak, és őszintén boldogok.
2. Stresszes, túlhajszolt sikeres emberek, akik mindent feláldoznak.
Miközben azt tanulmányoztam, mit tesznek a sikeres emberek annak érdekében, hogy megteremtsék a sikerüket, az volt a legáltalánosabb tanács, hogy „Ki kell lépned a komfortzónádból”. Miközben kezdtem első kézből megtapasztalni, milyen előre meg nem jósolható következményei vannak, hogy a végletekig megerőltetem magam, tudtam, hogy kell lennie egy jobb módszernek is.
Ahogy teltek az évek, megfigyeltem és tanulmányoztam azokat az embereket, akik nagyobb lábon éltek, mint amit az emberek többsége el tud képzelni, és azokat is tanulmányoztam, akik félelmetesen boldogtalanok voltak, és még a legkisebb célok elérése is problémát jelentett számukra. Mi választotta el ezeket az embereket a többiektől? Milyen gondolkodásmód és meggyőződések jellemezték őket? Azon kívül működtek, ami kényelmes volt számukra, vagy azon belül?
Fokozatosan kezdtem megérteni, mit jelent a komfortzónában lenni. Elkezdtem kialakítani magamban egy új nézőpontot arról, milyen lehet a siker, ha együttműködik a kényelemmel annak ellenére, hogy ez ellentmondott mindannak, amit olvastam.
Elképesztő eredményre jutottam. Sőt, bátran kijelenthetem, hogy ez megváltoztatta az életemet! Rájöttem, hogy azok, akik könnyedén érték el legvadabb álmaikat, leginkább olyan tevékenységeket folytattak, amiket természetesen és kényelmesen végeztek. És amikor valami olyasmit csináltak, ami új vagy ismeretlen volt számukra, a könyvben bemutatott eszközöket használták, hogy tudatosan rugalmasabbá váljanak, és kitágítsák aktuális komfortzónájukat, hogy megvalósíthassák céljaikat és álmaikat.
Elképzelték önmaguk egy nagyobb változatát, amit én „kiterjesztett énnek” nevezek, és olyan konkrét lépéseket tettek, melyek elindították a vonzást és a lendületet.
Fontos következtetésre jutottam: a komfortzónáról alkotott definíciónk és megértésünk hamis vagy legalábbis hiányos. Az igazi, tartós siker nem a komfortzónán kívül, hanem azon belül érhető el. Minél inkább élvezzük az életet, annál gyorsabban érjük el az álmainkat.
Zig Ziglar jól ismert idézetében, miszerint „Egyetlen lift sem visz fel a sikerhez, neked is a lépcsőn kell felmenned”, van némi igazság arról, hogy a sikerhez kis, következetes lépések vezetnek. A fáradságos és kemény munka azonban nem ad olyan igazán boldog sikerélményt, mint amilyet a komfortzónában érhetünk el. Sikert, ami annyira összefonódott a céloddal, hogy az oda vezető út olyan varázslatos, mintha tényleg egy felhőkarcoló legtetejére lifteznél fel. Ma már nem szégyenkezem amiatt, hogy lifttel akarok eljutni a sikerhez. És azt szeretném, ha te is jól éreznéd magad, amikor könnyen, élvezetesen, a komfortzónádból leszel sikeres, és kerülsz közelebb az álmaidhoz.
Mielőtt elmerülnénk ebben az új komfortzóna-elméletben, vessünk egy pillantást arra, miért téves a régi felfogás. Hogyan értették félre a komfortzónát?
Az elmélet, miszerint ki kell lépnünk a komfortzónánkból, hogy sikert érjünk el, nem új keletű. Ám igazán akkor vált széles körben elterjedtté, amikor Alasdair White vállalkozásmenedzsment-szakértő 2008-ban publikálta egy újságban a témában született felfedezéseit „From Comfort Zone to Performance Management” (A komfortzónától a teljesítményig) címmel. Az újságban, ami három különböző tanulmányt is közzétett, White fogalmazta meg ezt a közhelyet, kifejezetten azzal érvelve, hogy akkor működünk a legjobban, ha kilépünk a komfortzónákból. A pszichológusok úgy határozzák meg a komfortzónát, mint „egy olyan viselkedésállapotot, amiben az érintett szorongássemleges állapotban működik, és korlátozott számú viselkedésmódot alkalmaz a teljesítmény egy állandó szintjének eléréséhez, általában kockázatérzet nélkül”.
A pszichológusok abban is egyetértenek, hogy míg a túl sok szorongás legyengíthet és lehúzhat, bizonyos mértékű szorongás akár katalizátorként is hathat, és javíthatja a teljesítményünket. Sok a bizonytalanság azzal kapcsolatban, mennyi szorongás jó, és mennyi káros.
Amikor White cikkei megjelentek, egyik komfortzónáról megfogalmazott vélemény sem volt ismeretlen. White egyszerűen csak felhasználta a pszichológusok komfortzónáról alkotott elméletét, hogy egy definíciót alkosson belőle. Azzal járult hozzá igazán ehhez a kérdéshez, hogy meghatározta azt a zónát, amiben a legjobb teljesítményt nyújtjuk, és ezt elnevezte optimális teljesítményzónának – és ezt a zónát a komfortzónán kívülre helyezte. Ezt a feltevést azóta több száz cikk, mém és inspiráló poszt is megerősítette.
Az internet tele van olyan hangokkal, amik azt mondják nekünk, hogy ahhoz, hogy a legjobbak legyünk, ki kell lépnünk a komfortzónánkból. És ezt a megközelítést nagyjából senki sem vonta kétségbe… egészen mostanáig.
Nézzük meg még közelebbről, hogy megkérdőjelezhessük. Képzeld el, hogy egy álomállásra vágysz, ami egészen más, mint amit most csinálsz – talán azért, mert más szintű teljesítményt kíván, vagy mert egy egészen más területről van szó. És most képzeld el, hogy egész életedben azt mondták, hogy ahhoz, hogy elérd, amit akarsz, ki kell lépned a komfortzónádból. Na de honnan tudod, hogy kiléptél belőle? Az alapján, amit mondtak neked, onnan, hogy mennyire kellemetlen kockázatokat vagy hajlandó vállalni, és milyen szintű stresszt vagy képes elviselni.
Elkezdesz olyan feladatokat vállalni, amiket fáradságosnak érzel. Olyan dolgokat, amiket nem érzel természetesnek. Kockázatokat vállalsz, és talán még több időt és pénzt fektetsz abba, hogy elérd a céljaidat. Elkötelezed magad amellett, hogy túllépj a határaidon, és „mindent beleadj”. Amikor stresszes vagy, azt mondogatod magadnak: Ez jó! Erőfeszítéseket teszek, és ez ki fog fizetődni. Még jobban ki kell lépnem a komfortzónámból, már egyre közelebb járok! Lehet, hogy a közeli családtagjaiddal és a barátaiddal is beszélsz arról, miért vagy ennyire elfoglalt, és hogy azért teszel ennyi erőfeszítést, hogy egy nap majd ne kelljen. Ki fog fizetődni. Ki kell fizetődnie.
Idővel egyes feladatokat könnyebbnek érzel majd, míg mások rémálommá válnak, de te továbbra is hajtod magad. Hamarosan kimerült leszel. Egyre kevesebb motivációt érzel, hogy megtedd azokat a dolgokat, amiket meg kellene. Az elvégzett feladatok pedig nem minden esetben kínálják azt az eredményt, amit vártál. Még erősebben hajtod magad, és azt hiszed, hogy talán nem léptél ki elég messze a komfortzónádból, hogy sikert érj el.
Kényelmetlenségben éled az életed, amíg a stressz és a szorongás az alapállapotoddá nem válik. Nem telik el sok idő, és kezded elhinni, hogy az élet egyet jelent a túlhajszoltsággal, és hogy a félelem az élet természetes és szükséges velejárója. Azon ritka alkalmakkor, amikor a tested kikapcsol, és arra kényszerít, hogy megpihenj, lustának, eredménytelennek, sőt, bűnösnek érzed magad. Olyan dolgokat mondasz, hogy „Majd akkor pihenek, ha meghaltam”, és üzemanyagként használod az ambíciódat, hogy a végkimerülésig hajszold magad.
Túlságosan is ismerős ez a félelmetes forgatókönyv. Lehet, hogy te is ebben éltél, vagy most élsz benne. Esetleg szemtanúja vagy annak, hogy a körülötted lévők élnek benne. Ez az életmód olyannyira a részünkké vált, hogy már meg sem kérdőjelezzük. „Persze, hogy a siker elérése kényelmetlenségekbe kerül” – mondod. És sohasem állsz meg, hogy elgondolkozz azon, igaz-e ez az állítás.
Véleményem szerint ez egy fordított mentalitás, ami olyan széles körben elfogadott, hogy az hátráltatja a világ működését. Ha kételkedsz ebben, nézd csak meg ezeket a mindennapi példákat:
• Dicsőítsük a kemény munkát és az önfeláldozást. Mindenáron el akarjuk érni a céljainkat. A halálos ágyán még senki sem mondta azt, hogy „bárcsak még keményebben dolgoztam volna”. Inkább megbánjuk, hogy nem töltöttünk még több időt a szeretteinkkel, hogy nem pihentünk, utaztunk és kapcsolódtunk ki többet, és nem csináltuk többet azokat a dolgokat, amiktől jól érezzük magunkat. Ez azt jelenti, hogy egy normális világban a kapcsolatokat, a kötődéseket, a pihenést és azokat a dolgokat helyeznénk előtérbe, amiket élvezünk.
• Önmagunkon kívül keressük az álmainkhoz vezető utat. Pedig rajtunk kívül senki sem tudja, merre kell keresnünk az irányt. Egy helyes világban saját magunkra hangolódnánk az isteni útmutatásért. Fordított világunkban azonban nem bízunk ebben az útmutatásban, és másoktól várjuk, hogy megmutassák számunkra az utat. Ennek eredményeképp sokan közülünk elveszettnek és boldogtalannak érezzük magunkat.
• Időnk nagy részében arra koncentrálunk, mi a baj a körülöttünk lévő világgal, mi az, ami nem sikerült, és mi az, ami ellen tiltakozunk. Képesek vagyunk a nap bármely szakaszában bekapcsolni a tévét, hogy órákat töltsünk a minket körülvevő borzalmas forgatókönyvek bámulásával. Ezzel párhuzamosan azonban elismerjük, hogy szabad akarattal rendelkezünk ahhoz, hogy megteremtsük a saját valóságunkat, attól függően, mire irányítjuk a figyelmünket. Hogyan is tudnánk olyan világot teremteni, ami gyönyörű, igazságos és tágas, ha figyelmünk és energiánk nagy részét arra fordítjuk, mi nem működik körülöttünk? Egy helyes világban nem a problémákra, hanem a megoldásokra fókuszálnánk, mert tudnánk, hogy a problémákra koncentrálva csak még több problémát kreálunk.
A fordított világ talán egyik legkárosabb jellemzője, hogy dicsőíti a kényelmetlenséget, és megszégyeníti azokat, akik úgy döntöttek, a komfortzónájukban maradnak. Nem különös, hogy az emberek többsége nem elégedett az életével? Az, hogy folyamatosan elégedetlenek vagyunk azzal, ahol vagyunk, akik vagyunk és amit csinálunk, annak a közvetlen következménye, hogy ellenállunk a komfortzónának. Ez pedig felér az őrülettel.
Egy helyesen működő világban képesek lennénk felismerni, mikor léptünk ki a komfortzónánkból, és mivel tudnánk, hogy az igazi erőnk benne lakozik, arra törekednénk, hogy visszatérjünk. Egy helyesen működő világban mindannyian a komfortzónából kiindulva élnénk és terjeszkednénk, amiben biztonságban érezzük magunkat, amiben kapcsolódunk, és amiben békére lelhetünk. Ez az életmód segítene lényegesen csökkenteni, sőt, akár teljes mértékben megszüntetni az élet és a társadalom konfliktusait.
Persze hogy nem mindig értünk egyet, hiszen sokszínű faj vagyunk, de a komfortzónánkon belül elég magabiztosnak éreznénk magunkat ahhoz, hogy hangot adjunk a preferenciáinknak anélkül, hogy másokra kellene támadnunk. Saját szükségleteink kifejezésével és kielégítésével pedig sokkal toleránsabbak lennénk mások preferenciáival szemben is.
A komfortzónában élt élet felszabadít, és lehetővé teszi, hogy benne maradjunk a flow-ban. Ha megengedjük magunknak, hogy azok legyünk, akik vagyunk, szabadon hozhatunk olyan döntéseket, melyek a céljainkban gyökereznek.
